A szellemi tulajdon védelme
 

Szemét-e a hulladék?

A A A    Nyomtatható verzió

A ház két szelektív kukájába ürítve az otthoni szemetet, elkalandoztak a gondolataim. Ha már elkalandoztak, megosztom önökkel is, mik jutottak eszembe.

A természetben is, és szinte minden emberi tevékenység kapcsán keletkezik, keletkezhet hulladék. Ha ez számunkra már használhatatlan, akkor szemétnek tekintjük, másnak azonban akár érték is lehet. A Dakar Rally tudósításaiban időnként megemlítik, néha mutatják is, hogy a verseny elhagyott szálláshelyein a „jóléti társadalom” képviselőinek átviharzása során felhalmozódott „szemetet” a helyi lakosok tüneményes gyorsasággal „eltakarítják”. De ugyanezt tapasztalhatjuk itthon is, a helyi folklór részét képező, évente ismétlődő lomtalanításoknál. A lakók kiteszik az utcára azt, amitől szeretnének megszabadulni, a guberálók pedig gondosan átválogatják, és egy részét hasznosítják. Kedves tudományos guberálóink, a régészek hasonló tevékenységet folytatnak a messze múltba nyúló romok, maradványok feltárásával, és igen gyakran kincsekre – szakmai, de akár hétköznapi értelemben is kincsekre – lelnek. Az egyik Somogy megyei, honfoglalás kori őskohónál rovásírásos fúvókát találtak. Talán két évtizede, a budai királyi vár sokadik megkutatása során, rengeteg rom, törmelék alatt, mindenféle kacat között, néhány több száz éves bőrcipő társaságában megtalálták az Anjou trónkárpit több mint két négyzetméteres darabját. Ez a csodálatos módon jó állapotban megmaradt és gyönyörűen restaurált textília a koronázási palásthoz hasonló nemzeti értékünk.

A régi szép, szinte történelem előtti időkben, amikor a népesség nagy része falusi vagy legalább is természetközeli környezetben élt, a lakossági hulladék mennyisége és minősége alapvetően különbözött a maitól. Étkezési hulladék (az előkészítés során levágott, kivágott részektől eltekintve) valószínűleg alig képződött. Megjegyzem, hogy még az én gyerekkoromban sem volt divat ennivalót kidobni – amit valakinek kitálaltak, azt illett megenni. Mostanában elég riasztó adatokat közölnek arról, hogy a megtermelt élelmiszerek hány százaléka kerül aszemétbe – jellemző módon többsége magából a kereskedelmi hálózatból –, miközben a világ népességének nem csekély hányada éhezik. Persze korábban az élelmiszerek nem romlottak rá az emberekre: a kenyér hetekig ehető volt, a megfelelően tárolt, tartósított (füstölt, aszalt, savanyított, jégveremben hűtött) ennivalók nem okoztak gondot. A házaktól távolabb elhelyezett szemétdobok természetes anyagokat tartalmaztak, nyugodtan kapirgálhattak itt a baromfiudvar lakói.

(Nem tudom megállni, megemlítem itt az író, humorista, forgatókönyvíró, túlélőművész Királyhegyi PálElső kétszáz évem című, szinte abszurd visszaemlékezését.  Egyetlen nagy szenvedélye volt: szerette a paprikás csirkét. Egy darabig itthon élt, majd Angliában, utána az USA-ban kereste a szerencsét – és a megfelelő csirkét. Angliában nem találta, Amerikában sem, pedig már saját baromfiudvart létesített a háza körül, saját szemétdombbal. De hiába, mert „itt még a szemét sem ugyanaz”. Erre hazajött: „épp időben, hogy elérjem az utolsó auschwitzi vonatot”. Valahogy mégis visszakerült, de mire magához tért volna, gyorsan kitelepítették. Itt végre mégis megtalálta a Kánaánt egy szerető asszony mellett, akitől igazi paprikás csirkét kapott.)

Még egy kicsit kanyarodjuk vissza a régmúlthoz. Az ember a kezdetek óta folytat ipari tevékenységet. Ennek aztán meg is vannak a markáns nyomai a környezetünkben. (Ezek a nyomok, napjaink felé közeledve, egyre durvulnak.) Görögország vagy Dalmácia erdői az egykori hajókban éltek tovább, meg a Velence palotáit tartó cölöpökben. A nagy építkezésekhez a nemes köveket (világszerte) nagy távolságokból is képesek voltak a helyszínre szállítani. Dél-India több évszázados barlangtemplomaihoz Afganisztánból hoztak festékanyagokat. És gondoltuk-e, hogy a nyugat-európai festők gyönyörű kék színeit a Rudabányáról származó alapanyagból nyerték? Erről olvashatunk aFestés-mesterség. Magyar Pictorius című könyvben (Kendi Sámuel fordításához Csókos Varga Györgyi írt tanulmányt és látta el jegyzetekkel, 2012. Pytheas Kiadó) vagy Jékely ZsomborMagyar azurit című írásában (National Geographic, 2011. május), amely a budapesti Belvárosi templomban 2010 tavaszán felfedezett XIV. századi Madonna-képpel foglalkozik.

Akik a XX. század első felében is éltek, tapasztalhatták, hogy a háborúk győztesei leszerelik és elviszik a kezükbe került gyárak egy részét (nem ritkán az emberekkel együtt). Ha úgy véljük, hogy ez valami újdonság, nagyon tévedünk, valószínűleg egy ősi gyakorlat aktuális formája. Pár évszázaddal ezelőtt például a perzsák az egész alexandriai kerámiamanufaktúrát áttelepítették Iszfahánba (akárcsak azt a néhány örmény iparos közösséget, amelyek utódai ma is ott élnek, megőrizve az egyik legértékesebb örmény hagyatékot). Ezt csak azért említem, mert Egyiptomban feltehetően ennek a manufaktúrának a helyén, mondjuk úgy, a hulladéklerakójában bogarászott annak idején Zsolnay Vilmos fia, Zsolnay Miklós, és hozott haza néhány láda ősi cseréptöredéket, ami talán hozzájárult a mintakészlet megújításához.

Az ipari forradalom, a vasútépítkezések felgyorsulása, majd a villamosság felhasználása ismét az erdők szinte katasztrofális pusztításához vezetett: a vasúti talpfák és a villanyoszlopok iránti növekvő igényt csak a fa eszközök (feltételezhetően szabadalmaztatott) kémiai tartósításával lehetett megállítani. Aztán, pár évtized múlva, a fát felváltotta a beton.  Ehhez meg a hegyet kell elbontani az erdő alól…

A társadalmi viszonyok megváltozásával, a népesség nagyobb részének városokba költözésével, az ipari fejlődéssel (műanyagok tömeges megjelenése és felhasználása, új, a környezetre veszélyes technológiák és eszközök tömeges elterjedése), a globalizációval (az ebből adódó megnövekedett veszélyekkel) a szemét- és a hulladékkezelés alapvetően új dimenzióba került. Szerepe létfontosságú lett!

Áramlatok által összeterelt, állítólag fél európányi méretű, szemétből képződött „kontinens” lebeg a Csendes-óceán közepén, Amerika és Ázsia között. Azt hiszem, senki sem tudja megmondani, hogy ennek mi lesz (vagy mi lett máris) a tenger életére gyakorolt hatása, és mit kellene kezdenünk ezzel a képződménnyel.

Még csak néhány évtizede merészkedtünk ki az űrbe, de már annyi szemetet sikerült szétszórnunk ott, hogy az lassan jobban veszélyezteti saját utazásainkat és kihelyezett berendezéseinket, mint az űrből ránk hulló kisebb-nagyobb objektumok.

 

Most ereszkedjünk vissza a Földre, sőt saját pátriánkba.

Az 1800-as évek utolsó harmadától a legalább részlegesen önállósult Magyarország igyekezett felzárkózni Európához. Különösen Budapest fejlődött látványosan. Volt alapja a mondásnak: Ha Amerikát akarod látni, elég, ha eljössz Budapestre. A koncentrált és összehangolt fejlődés motorja a Fővárosi Közmunkák Tanácsa volt. Ez a mintegy hetven évig működő, igen hatékony irányító testület garantálta, hogy a legkülönbözőbb területen folyó fejlesztések a kor színvonalán és gyorsan megvalósuljanak, a továbbiakban pedig rendeltetésszerűen működjenek. Ez vonatkozott a városi szemét begyűjtésére és racionális hasznosítására (válogatás, komposztálás, szelektív hasznosítás) is. Az ezzel foglalkozó Cséri-telep sikeres működését Párizsból, Moszkvából is jöttek tanulmányozni.

Ugorjunk át néhány évtizedet. A második világháború veszteseként még a Csehszlovákiában maradt magyarok egy részének a kitelepítésével is szembe kellett néznünk. E nemszeretem munka magyar kormánybiztosa a Párizsban és Prágában tanult Jócsik Lajos író, közgazdász lett, aki az első világháborút követően szülőföldjén, a Felvidéken élt, a Sarló mozgalom egyik vezetője volt, később itthon tevékenykedett. A nemzetközi tárgyalások kapcsán – mivel elégedetlen volt Rákosi ránk nézve hátrányos állásfoglalásaival, összeveszett vele. Ezt elég kevesen merték megtenni és (vélhetően) még kevesebben élték túl. Mindenesetre Jócsik következő munkahelye a Szervestrágya-gyűjtő és Értékesítő Nemzeti Vállalat (népiesen: Szarért) lett. A vállalat vezetőjeként a környezetvédelem elhivatott képviselőjévé vált. Már az ötvenes, hatvanas években számottevő eredményeket értek el a biomassza-hasznosításban, a városi szemét komposztálásában, a szelektív hulladékgyűjtésben és a hulladék újrahasznosításában. Jócsik Lajos modern ökológiai szemlélettel megírt (már 1969-ben elkészült) alapvető munkájának kiadását (Az öngyilkos civilizáció. A levegő és víz szennyeződése, a talajerő pusztulása) tudatosan elhúzták 1971-ig. (Emlékeztetőül: a hasonló globális problémákkal foglalkozó Római Klub 1968 végén alakult.) Környezetünk védelmében című könyve 1976-ban jelent meg.

 

A következőkben a témakörhöz tartozó néhány magyar találmányra hívom fel a figyelmet.

 A szénbányák meddőhányóinak hasznosítását célzó magyar találmány megvalósítására és az ipari rendszer nemzetközi alkalmazására alakult 1959-ben a Haldex magyar–lengyel részvénytársaság. Tatabányán és Katowicében működött üzeme (talán másutt is). A meddőhányó anyagát adott szemcsenagyságúra őrölték, vizes zagyot képeztek, és ezt egy hidrociklonban, fajsúly szerint szén és meddő frakcióra bontva szétválasztották. Az elsődlegesen hasznosított termék a jó minőségű aprószén volt. (Amikor – boldogult ifjúságomban – valamilyen munkák kapcsán a tatai üzemben jártam, a kijövő meddőt hozó szalagról igen szép fosszíliákat, csigamaradványokat gyűjtögettem.) Katowicében, egy nálunk élő és dolgozó görög mérnök szabadalma alapján, a meddő részt tovább feldolgozva, könnyű betonadalékot is gyártottak. Vajon működnek-e még ilyen üzemek? Elfogytak a szénbányák meddőhányói?

 A kilencvenes években Kerti József, Kálmán Tibor és Kardos Péter az utakhó- és jégmentesítésére a környezetre ártalmas sózás helyett új anyagot talált fel. (Szabadalmi bejelentés: 1995. május 3. és 2000. január 18.) Ez a Transheat márkanevű, nem korrozív vegyület oldatként kilocsolható, és egy négyzetméternyi felület mentesítése a sózás költségének csak mintegy fele. Vajon napjainkban hol tartunk ennek – vagy más sóhelyettesítőnek – az alkalmazásában?

1997. december 5-én Székely Tamás feltaláló és a TVK mint tulajdonos szabadalmi bejelentést tett Eljárás vegyes műanyaghulladék átalakítására címmel. A szabadalmaztatott módon előállított új anyag kitűnőbitumenadalék, az ilyen keverékkel készült utak kopásállósága tízszeresére növekszik, a felfagyás és a bordásodás csökken. 2000. július 18-án Szekszárdon megkezdték az új anyagot, a Syntument a gyakorlatban felhasználó első kísérleti útszakasz építését. Bevált? Nem vált be? Ha bevált, hány kilométer utat építettünk vele, szállítottuk-e külföldre? Ha nem vált be, tudjuk-e miért, vagy csak úgy abbahagytuk az egészet?

1998. június 16-án Döme Lajos és Kézsmárki András szabadalmi bejelentést tett vulkanizálatlan textil- és acélszál erősítésű gumihulladékot feldolgozó eljárásra és berendezésre. A találmány 1999-ben négy külföldi kiállításon két arany-, egy ezüstérmet és egy különdíjat nyert – így az év legsikeresebb magyar találmánya. Mi lett a sorsa?

1998. november 12-én Hoffmann László (társaival) szabadalmi bejelentést tett Eljárás hulladék anyagból zárt pórusszerkezetű szilikáthab előállítására címmel. Eljárásukkal üveghulladékból a hagyományosnál jobb tulajdonságú, környezetbarát építőelemeket – téglát, sódert stb. – lehet készíteni. A feltaláló ezért a teljesítményéért 2000 májusában a World Intellectual Property Organization (WIPO) aranyérmét kapta. Az 50. alkalommal megrendezett brüsszeli EUREKA találmányi világkiállításon (2001. november 13–18.) öt magyar találmány kapott aranyérmet, az egyik: Habkavics üveghulladékból (Hoffmann László és társai). Mennyi haszna lett eddig ebből a találmányból az országnak és/vagy a feltalálóknak?

2010 decemberében, a szöuli találmányi vásáron aranyérmet nyert Raisz Iván és Bartha István Metanol előállítás kommunális hulladékból című találmánya. 2011 októberében a nürnbergi találmányi vásáron ugyanezzel a találmánnyal megnyerték a Green Oscar fődíjat. Hol tart a hasznosítás?

Ha ezekre a kérdésekre őszinte válaszokat adunk, valószínűleg azt is megtudjuk, hogy miért csökken hosszabb idő óta a hazai szabadalmak száma. A diagnózis elősegítheti a gyógyítást.

 

                                                                                                          Sipka László